- Jeon Jeongguk - ejtem ki ajkaimon a nevet -, a többiek tudják már?
- Mégis micsodát? - vonja föl szemöldökét idegesen Namjoon.
- Megharapta az egyik.
Nem szokásom köntörfalazni. A tényeket mindig közlöm és, ha az igazság fáj is, sokszor bűn titkolni. A fiúk torkában mintha megrekedne a levegő, ők pedig szoborrá merevednének. Senki se szól semmit, a csöndet csak vírusos emberek törik meg, akik mindenáron élelemhez akarnak jutni. Látom az arcokon, ahogy elméjükben száz meg még ezer kérdés fogalmazódik meg felőlem.
- Honnan veszed azt a badarságot, hogy egyikünket megharapták? - Jimin értetlenkedve néz a fiatalabbra, azt gondolja, hazudok. - Ő ember és az is marad!
- Na, ide figyeljetek. A fertőzöttek is emberek, akik tudatlanul tántorognak az utcákon, csak az ösztöneikre hallgatnak. Beleőrültek a kegyetlen megpróbáltatásokba, viszont ez nem egyenlő azzal, hogyha megkapod a vírust, bizonyos időn belül te is egy járkáló öntudatlan emberevő szörnyeteg leszel. Sokkal bonyolultabb a helyzet annál, mint, amit tapasztaltok belőle. Azért vagyok itt, hogy viszonylag normális életetek lehessen. Nem vagyok se varázsló se boszorkány, de vannak tények. És vannak alternatív megoldások is. Kifejlesztettem egy speciális parfümöt, amely lehetővé teszi, hogy egy ideig a fertőzöttek között mászkáljatok veszélytelenül. Nem kérem, hogy bízzatok meg bennem, de ígéretet tettem Jiwoonak, hogy megmentem a bátyját, legalább ezt had tartsam be. - monológomat ezzel lezártnak tekintettem.
Tanácstalanok voltak, a szó bennük ragadt. Vártam pár percet, aminek leteltével befújtam magam fölöslegesen és lemásztam az ablakból a betegek közé. Járkáltam, meglöktem őket. Természetesen ők nem foglalkoztak velem, mintha ott se lettem volna. Tudtam, hogy az újoncok ezt mind látják. Figyelemmel kísérték az egész akciót. Újra felmásztam hozzájuk. Tekintetük cikázott ide-oda, az egész szobát körbe járták szemükkel és próbálták realizálni a látottakat. Kételkedtek szavaimban, végül hangtalan bájcsevejbe kezdtek, lélektükreikből minden csetlő botló gondolat kiolvasható volt. Hosszú percek teltek el, mire végeztek. Namjoon felém fordult és szólásra nyitotta száját, ám Yoongi gyorsabb volt.
- Ajánlom, hogy ne verj át bennünket.
- Lee Hanla, de szólítsatok csak Hallának - elmosolyodtam és biccentettem egy aprót, hogy jöjjenek közelebb.
Befújtam őket tetőtől talpig azzal a bizonyos parfümmel, aminek ők nem is érezték az illatát, vagy éppen szagát. Hát igazából nem tudom, hogy ezt valaki is érzi-e illatosnak, de szerintem pont olyan büdös, mint egy járkáló szaga. Fintoromra felfigyeltek, de nem csak annak oka foglalkoztatta személyüket.
- Ez mégis micsoda?
- Nyugalom YoonGi, nem sokára megfogod tudni. - Eleresztettem egy halvány mosolyt, majd folytattam. - Viszont ideje indulnunk, a hatása nem tart örökké, vagy talán a fertőzöttek vacsorái szeretnétek lenni?
Sóhajtottak és nemleges bólogatásba kezdtek. Szemükben ott csillogott a félelem és némelyikük remegő végtagokkal mászott ki az ablakon, egészen addig, míg lábuk talajt nem ért. Én csak könnyedén leugrottam és figyeltem, míg nem mind a hét fiú le nem ért. A jármű felé indultunk. Lépéseik bizonytalanok voltak és mikor hátra tekintettem, akkor tisztán látszott arcukon a gondolatok hada. Kardommal "arrébb tessékeltem" a jármű felé vezető úton dülöngélő fertőzötteket, ha pedig a helyzet úgy adta, pár csapással véget vetettem szenvedésüknek.
Hamar elértük a biztonságot adó kisbuszt, ami a fiúk számára a megváltással volt egyenlő. Kwang beindította a motort és haza indult. Út közben ejtettem egy hosszabb bemutatkozást és megismertettem velük jó barátom személyét is. Kwang persze háborgott, hogy őt miért nem hagyom szóhoz jutni, ha róla van szó, de én csak legyintettem és mondtam, hogy az útra koncentráljon.
- Halla, - nézett rám az eddig csendben ülő JiMin - te azelőtt nem fújtad be magad, mielőtt felmásztál hozzánk?
- Csak mert előttünk is használtad azt a parfümöt, vagy micsodát, de ha már korábban befújtad magad, akkor csak mondanod kellett volna, mert így pazaroltál, nem? - fejtette ki gondolat menetét a fiú, és ekkor jöttem rá, hogy ebbe bele se gondoltam. Észrevette szótlanságom és tovább kérdezett.
- Mielőtt odajöttél hozzánk nem fújtad be magad, igaz? Akkor mégis hogyan sikerült észrevétlenül eljutnod hozzánk? - a többiek arca megrezdült és kérdő tekintettel méregettek.
- Ha jól tudom, akkor nem te vagy az agytröszt a bandában, de mégis csak te vetted észre... Nem mellesleg, azért nem vettek emberszámra, mert én közéjük tartozom. Engem már jóval régebben megharaptak és már a testem is átváltozott.
- Micsoda?! És mégis mikor? Te nem vagy normális! És én még bíztam benned! A francba is, ha kiszállok, akkor kitudja ki fog megenni, ha nem, akkor meg te, ha csak előtte ki nem nyírlak. - szólalt fel ingerülten YoonGi.
- Ahogy hallottad, fertőzött vagyok, amúgy ha ennyire érdekel: másfél évvel ezelőtt történt.
Végül kérdéseiket magukba fojtották és a rettegéssel a szívükben várták, hogy megérkezzünk a célunkhoz. A kínos csendet a rádió zaja törte meg és az, hogy visszahívtam a többieket, azzal, hogy ma már nem tehetünk többet. Csak néhány kérdést tettem fel a maradék csapatoknak. Az az szokás szerint a túlélők száma iránt érdeklődtem, illetve a speciális beosztásról, amit én találtam ki. Úgy látszik a mai mentőakcióban csak nekünk sikerült Kwang-gal "D" beosztású túlélőt találni. Bár mondjuk kevés az esélye is, hogy "D"-seket találjunk, hiszen, ha elkésünk, akkor már nem biztos, hogy túlélőként tekinthetünk rá.
Remélem megtudják érteni a fiúk a rendszert és eltudják fogadni. Bár nem hiszem, hogy találnának biztonságosabb és vidámabb helyet az otthonomnál... Vagy inkább a mi otthonunknál? Igaz is, még előttük vannak a vizsgálatok és tesztek, mielőtt befogadnám őket a népes családomba. Bízom benne, hogy senkivel sem lesz gond. Ígérjétek meg, srácok.
