Első fejezet

   Sokan azt hiszik, hogy itt a vég, ezért öngyilkosok lesznek. Kevesen gondolják azt, hogy volna erre az egészre megoldás. Én az lennék, aki megmutatja: még koránt sem veszett el a remény.

Régen volt, amikor eldöntöttem a jövőm. Kisgyermekként rendszeresen tűnődtem azon, vajon mi is lesz a feladatom, ha felnövök.

  Tizenhét éves voltam, mikor találkoztam egy fertőzöttel, aki természetesen megharapott, a nyoma a mai napig ott tündököl a vádlimon. Már akkor éreztem, hogy én leszek a remény, aki majd segít.

Habár hittem a természetfelettiben, nehéz volt elfogadnom, hogy aki akkor megharapott egy zombi volt. Szerencsére sikeresen elmenekültem előle. Elmentem a rendőrségre is, de mindenhol süket fülekre találtam, mivel zombik nem léteznek. Helyette az elmondásom alapján készítettek egy rajzot, hogy megtalálják az illetőt. Még aznap kiderült, hogy egy eltűnt személybe botlottam. Azonban ez sem volt elég, hogy higgyenek nekem, ahogy a harapásnyom se.

  Ami azok után történt velem, egyszerűen felfoghatatlan volt. Hazamentem, már éhes voltam; egész nap nem tudtam enni a rohangálás miatt, a kórházat is megjártam. Végül a vacsoránál vettem észre, hogy valami nagyon nincs rendben. Ugyanis mielőtt az első falatot megehettem volna, megcsapta az orromat valami bűz. Nem törődtem vele, fintoromat is visszafogtam egészen addig, amíg be nem kaptam azt az egy falatot. Az undorító íze szétáradt a számban, gyorsan elszaladtam a mosdóba és kiköptem. Jó alaposan kimostam a szájüregemet és visszamentem a szüleimhez. Szemükben egy csepp aggodalom sem volt, ám a viselkedésem miatt szúrós tekintettel illettek.

  Gazdag családdal áldott meg a sors. Pont emiatt nagyon oda kellett figyelnem az etikettre és a divatra, ami néha borzasztó viseletekkel lepett meg. Mindenesetre elnézést kértem és elvonultam a szobámba.

Eltelt egy, aztán két nap kaja nélkül. Nemcsak az ízlelőbimbóim, hanem a szaglásom is megváltozott. Az embereknek finom illata volt, csábító. Viszont nem olyan értelemben, hogy vonzónak találtam volna őket, hanem inkább ebédnek, vagy vacsora meg ilyenek. Próbáltam is kiverni a gondolatokat a fejemből, ami annyira ment jól, hogy harmadnap megöltem egy embert és a karjairól teljesen leettem a húst. Hamar feleszméltem, a legjobb barátnőm segítségét kértem, aki nem ijedt meg tőlem, pedig mindent elmondtam neki. Egy undorító zombinak éreztem magam. Szerencsére éltem – még ha úgy is éreztem, hogy meg kell halnom – és tudatomnál voltam. A barátnőm, nevezetesen Yujin, mellettem volt a legfontosabb napokban, rengeteg ételt megkóstoltam, mire rájöttem mit tudok megenni és mit nem.

  Nemeshez illően szoktam lovagolni és ő is mindig velem jött. Megjegyezte, hogy a lovak büdösek és le kéne őket csutakolni. Értetlenül álltam a dolog előtt, mert én nem éreztem semmilyen bűzt. Persze, tudom, hogy a szervezetem a fertőzés hatására átalakult és a szagló szervem az ehető és nem ehető élőlényekre fókuszálódott, mégis valami furcsa érzés volt bennem. És ekkor beugrott egy ötlet. Egy napja nem ettem jó formán semmit, és nem akartam még egy embert se bántani. Igen, ámde az első és utolsó áldozatomnak a húsa nyers volt, a ló pedig nem volt büdös.

  A trénerek visszavezették az állatokat a karámokba, ahol levették róluk a felszerelésüket és lecsutakolták őket. Mi átöltöztünk, aztán én gondoltam egyet és mindenféle magyarázat nélkül magam után húztam barátomat, egészen a legközelebb eső szupermarketig. A bejáratnál elengedtem csuklóját, mert rájöttem, hogy magától is fog követni, már csak a kíváncsisága miatt is. Találomra vettem három kiló és negyvenöt deka csirkehúst, amivel olyan sebesen masíroztam ki a boltból, mint ahogy berobbantam.

– Halla! A francba is, állj már meg!

– Nem éreztem, hogy a ló büdös lenne – mondtam halkan azt, ami reményt adott nekem –, ezért nyers állathúst fogok enni.

– Ez az én legjobb barátnőm! Sosem adja fel és mindig megtalálja a megoldást – ugrott a nyakamba a lány és jó szorosan megölelt.

  Pár minutum múlva elengedett, hogy tudjak enni egy kicsit, és kaptam tőle egy biztató mosolyt is. Kibontottam az áttetsző csomagolást, kivettem belőle a nyers húst és orrom elé emelve megszagoltam. Nem volt se illata se szaga, így bátran haraptam bele egy jó nagyot. Eszembe se jutott, hogy rossz íze lehet, mert úgy éreztem, ez az utolsó esélyem. Be kellett vallanom magamnak, hogy sose lesz finom, azonban elviselhető volt. Bár íztelen, de nem hányingerkeltő, ez pedig jó jel volt.

És igen, így tudtam rájönni, hogy van egy kerülő út, nem kell feltétlenül embert ennem, ha éhes vagyok.

  Ekképpen indul a történetem, de ez csak a kezdet. Még nem tudom, hogyan fog ez végződni, sikerül-e megállítani, viszont ígérem, hogy mindent meg fogok tenni. Most is épp egy mentőakciót irányítok. Mindenkit biztonságos helyre akarok vinni, akik még nem haraptak meg, vagy akik szintén az egyes fázisban vannak, mint én. Három feltuningolt kisbusszal megyünk Szöulba. amint odaérünk szét fogunk széledni. Minden járműben van átalakított rádió, amelyre még mikrofont is szereltünk, ily módon biztosítva a kommunikációt. A kisbuszokba akár tizenkét ember is befér és viszonylag gyors is. Az akcióban hat ember vesz részt velem. Minden járműben egy ember és egy első fázisú fertőzött, akikben nagyon megbízok. Van egy speciális parfüm, amit eredetileg a saját vérem felhasználásával készítettem, de mára már másoktól is kapok vért, amit felhasználhatok a tudósokkal.

Sok embert mentettem már meg, kémikust és fizikust is, orvosokat és tűzoltókat. Otthont adtam több mint ezer embernek ebben az elvetemült világban. Mondhatni normális életet élnek, azonban tartom magamat a szabályokhoz és fontosnak tartom a számokat. Ha egy ember veszélyezteti a kolóniát, akkor távoznia kell, vagy megöljük. Még ha közeli ismerős is, inkább csak egy áldozat legyen, mint rossz esetben tíz, vagy annál is több. Van, aki szerint kegyetlen vagyok, de nekem is vannak érzéseim, és nem akarom, hogy több ember sírjon a kelleténél. Azt hiszem, így is épp elég megpróbáltatáson ment mindenki keresztül.

  Egyre több házat látunk meg a horizonton, amelyek fokozatosan nagyobbak lesznek, végül már Szöul utcáin döcögünk. Az épületek szokás szerint kihaltak, falaik pedig éppen csak állnak. Az elején próbáltam figyelmeztetni a lakosságot, de nem hallgattak meg, és mire a katonai erők felléptek a fertőzés ellen, már késő volt, többet ártottak az egészséges civileknek, mint a zombiknak címzett szerencsétleneknek.

Bejöttünk egészen Hakdong Parkig, amin szintén látszódtak a robbanás és lövés nyomok. Ha jól tudom, a Big Hit Entertainment is a közelben helyezkedik el. Pár hónapja megmentettem egy szép, fekete hajú lányt, Jung Jiwoot, aki azt kérte tőlem, hogy mentsem meg a bátyját. Elmesélte, hogy amikor utoljára beszéltek, Hoseok és barátai a szórakoztató cégnél gyakoroltak. Valószínűleg nem tudtak messze menekülni és a közelben bújtak el az éhes szájak elől, feltéve, ha még élnek.

– Kiszállok – szólok Kwangnak és felkapva a mentő felszerelést elhagyom a kisbuszt.

  Az erek kidagadnak az egész testemen, izmaim megnőnek és behunyva szememet kezdek el koncentrálni. Mélyeket szívók a levegőből, hátha megérzem pár túlélő illatát. Kinyitom lélektükrömet és elindulok körülnézni, figyelve a légzésemre. Természetesen vannak szétszóródva ötös fázisú fertőzöttek, de nem vesznek rólam tudomást.

Hangokra leszek figyelmes, mivel pár emberevő szerencsétlen egy ház falának fut újra és újra. Végül van, aki elszédül és kidől egy időre, de mindig van, aki helyettesíti azokat, akik elvesztették eszméletüket, vagy éppen alszanak.

  Közelebb araszolok és hamar megérzem hat ember bódító illatát. Ma reggel jó sok nyers csirkét ettem, így nincs gond az éhségemmel. Teljes nyugodtsággal kezdek felmászni az épület harmadik emeletére, ahol ki van törve egy ablak. Testemen az izmok és erek emberinek mondható helyzetbe úgymond visszahúzódnak, én pedig végre sikeresen felkapaszkodom az ablakpárkányra és fel is húzom magam. Beugrok az öt emeletes épületbe, ami egy kis zajt csap.

– Hallottam valamit – mondja a közelben egy fiú.

– Lehet, hogy csak képzelődtél, ide nem tudnak bejutni – szólal meg egy másik.

– Esetleg egy másik túlélő? – kérdi egy harmadik.

– Itt vagyok!

– Ez egy lány? - kíváncsiskodik az első hang tulajdonosa.

  Pár pillanat telik el és egyre több srác jelenik meg a folyosón, ahova sikerült beugranom. Magamban számolom őket, azonban az eredmény nem hat, hanem hét. Nem érzem, hogy büdös lenne, az az most alakulhat át. Mivel ismerem a Bangtan Boyst, ezért könnyen felismerem a tagokat, köztük Hoseokot is, akinek érzem az illatát. Mélyet szippantok a levegőből és egykettőre megállapítom, kit haraptak meg. Egyenesen a szemébe nézek, ő pedig megszeppenve tekint vissza rám. Talán már érez valamit velem kapcsolatban, amit a többiek nem.